Vért könnyező, fáradt szemed csukd be egy hosszú pillanatra, a fájdalomtól megcsömörlötten görnyedve bújj elméd sötét gyerekszobájába, kócos hajú neuropata virtuózként hallgasd beteg gondolataid dallamát, s közben keresőn nyújtsd ki megviselt, remegő kezeidet a mérhetetlenbe, érezd egyéni tisztaságát fehér köntösbe bújva hirdető hangjegyek fémes koppanását … komponáld meg az eufória követhetetlen, emancipált oratóriumát … saját, rendíthetetlen, botrányos vallásod filozófiáját, melynek ha nem is lesz rajtad kívül követője, mégis bármikor és bárhol alá tudod támasztani érvekkel kóros kések megfeszítő támadása közben is.
Egypercesek
Ha gondolataid sokasága nem jut előre, csak cikázik a neuronok szerelme között rózsaszín érzéssé válva, akkor kösd őket egy perces mondatokba, hátha magadon kívül a külvilág is megérti, miért vagy szétszórt és tehetetlen.
Flashelős jelenetté válhat, amikor beragadt bakelitként karcolsz magadba egy ismétlődő folyamatot a tudat nélkül megragadt üres PET palack kupakjának csavargatásával … mintha megpróbálnád visszatekerni az időt és újra magadhoz venni az életet a rég elfogyott víz által.
A megtörténtben vájkálni olyan, mintha megkopott újságok cikkeit fürkésznéd, de nem látsz mást, csak halovány betűket, s amíg keresed bennük a mondani valót és az értelmet, rájössz, hogy soha nem tudhatod meg, mert lemaradtál az akkor és ott pillanatáról.
Ha a jövőbe próbálsz bepillantást nyerni, hogy optimista, előre látó jellemet produkálj, észre kell venned, hogy valami mindig belekerül a látószögedbe és eltakarja előled azt, amit épp keresel a tekinteteddel.
A legfurcsább, hogy akárhány bölcsesség is jut el hozzád és azok közül bármennyiben is találsz rációt, mégsem fogsz úgy cselekedni, ahogy az intelmek súgják … az ember önfejű, nem kell ehhez Kosnak lenni.
Mekkora fájdalom lehet az, amit nem akarsz kimutatni, de mégis folyékony só marja lelked tükrét, s közben csak arra gondolsz, hogy a mondás szerint ez teszi széppé a sokak által dicsért szemeidet?!
Körülnézni a szobámban olyan, mintha egyetlen szürke porszemként látnám az életemet az univerzum sztrádáján … eltűnni … mert amint kinézek az ablakon, minden ismeretlenné lesz és elveszek a másságban.
Valahányszor megérzem egy dobbanással, hogy élek … vágyat kelt bennem arra, hogy meghaljak … s valahányszor elér ez a vágy, arra ébredek, hogy nincs kiért haljak, így inkább élek, s nem tűnik önzőségnek távozásom vágya.
A depreszív állapot időleges boldogsággal párosítva Dalinál is jobb káoszt fest, és nincs az az ember, aki kétszer ugyanazt az érzést vélné felfedezni mögötte, nem hogy két ember ugyanazt lássa benne.
Lélekhang
Megütött már a csend lágysága úgy, hogy vas ökölnek érezd, s közben halld lelked hangját? S ha igen, elég kemény volt-e a hallgatag perc ahhoz, hogy valóban észre vedd, álruhaként szolgáló tested három fontos dolgot is rejt: ész, szív, lélek … s mind közül a lélek az egyetlen, melyet oly módon csonkítanak meg a sebek, mint a tüdőbe égő kátrány hegek … örök mementója lesz az elszálló hitnek és reménynek, kevesebbé téve vele önmagát az embert.
A kopott zongorán megannyi durva hangot ütő kusza kotta sorai közt olykor felbukkan egy-egy lágy dallam, féltett gyermeki suttogás … pillanatnyi önfeledt boldogság, mely apró rezgésében rejti minden fóbiáját az utolsó, végletesen végzetes, drasztikus sikolyról, ami lezárja a természet egyik legnagyszerűbb művét: a létet.
Vényköteles:
Ágyban, párnák közt
A csend szavát szomjazó, enyészet rabjául esett lelkem könnyedén terül el képzeletem lágy felhőin, hogy testem börtönét maga mögött hagyva átadja önmagát a légies érzés hamisságának … szájában pimaszul hetykén lógó, füstölgő cigaretta szál, már-már festői szépségű polihisztor külsőt kölcsönözve pszichom ürességének … a tubák tajtékzón elszálló szürkesége lelkem haragban múló bánata, planktonként az ég tengerébe hulló elemésztett parazsa életem percei … méreg a tudás, mit magamba szívok … így válik elmúlássá az élvezet.
Útmutató
Roázia napja alkalmából mélységes nárcisztikus hajlamokkal köszönteném magamat az itt egybegyűltek előtt. Még mielőtt megkezdeném a hegyi beszédet, mindenkit felkérnék arra, hogy mondjon egy a miegonkat. Vegyék fel a kegyeleti pózt, bűnbánó magatartásukat bizonyítván orrukat szegezzék a padlóra, majd kezdjék el magasztalásom sorait.
Ha majd mindenki ismeri a tisztelet adás mikéntjét, talán arról is beszélhetünk, hogyan viszonozzam kántálásukat néhány önök felé irányzott szóban. De amíg nem képesek tisztelni sem bennem, sem társaikban az embert és a léthez tartozó érzéseket, addig teljesen felesleges szócséplés bármilyen információt közölni vagy netán akár egy fikarcnyi bizalmat is táplálni bárki felé önmagamon kívül.
A bizalomnak ára van, nem lehet csak úgy magunkhoz orozni, ki kell érdemelni, márpedig az érdem nálam nem éppen hétköznapi jutalom és legjobban azok tudják, akik az első benyomást keltő énemet megismerve eljutottak a bensőmig, és képesek megmondani a különbséget.
Ezek után azt hiszem mindannyian tisztában vannak azzal, hogy mi az elsődleges érték, amelyet bizonyítva talán megadatik az a lehetőség, hogy önök is megismerhessék korántsem egysíkú személyiségem legrejtettebb bugyrait.
Legutóbbi hozzászólások