És most képzeljük el társadalmunkat egy kifeszített közönséges cérnaszálon menetelő hangyabolyként: sün-sün-sün-sün, sün-sün-sün-sün, sün-sün-sün-sün. Élen a főkolompos, ő tudja merre tartunk, a csőcselék pedig vakon követi. Kinek jut eszébe egyként jellemezni magunkat, miszerint a fejünk után megyünk? Egy megy a hülye feje után, a többi hülye meg az előtte lévő segge után. Nem bűzlik ez a rendszer? Nem halljátok a nyekergő cérnaszálon, hogy egyre magasabban szól a sün-sün-sün-sün? Nem, hiszen nem lát, nem hall, nem beszél, csak baktat a segg-fej után, s akkor jut majd eszébe körülnézni, ha átért a kolompos, s cérnástól leszakadt a raj.
Flepnis roulette
Több tucatnyi tarkaság zörög kicsiny dobozokban, zörög, zörög, zümmög a fülembe, rezgeti magát lassú ütemre. Legyünk ászok, bogyópókerezni vágyok: rázom, csörgetem, az asztalra vágom fejtetőre állítva a világot. Ah, egy a suttogó hangoknak, egy a mélyről jövő hányingernek, egy a görcsös hidegrázásnak, egy a sehonnai félelemnek, egy a heves szívverésnek – felkapom, feldobom, maroktrambulinnal a magasba ugratom. Számat hátrabillenő fejjel kitátom, a napi tantuszom potyogását várom, hogy nagyot nyelhessek ebből a színes placebo-életből. Kísérő sem kell hozzá, magától csúszik le a műanyag boldogság torkomon. Lassan képzet-érzem, hogy hatni kezd, közben a napba nézek, pedig tudom, hogy csak egy izzócsöves lámpa pislákol, s elfelejtem tőle látni a valóságot.
Vényköteles:
Buzeráltan
Napok óta buzerál egy bizgentyű a fejemben. Széttágít, szétrobbant, esküszöm felgyulladok a legkisebb idegi szikrától, amit a külső ingerek okoznak.
A hangok, az anyám, a nővérem, a gyerekei hangja, te jó ég, mennyire tudom utálni a hangjukat. Csak fognák be, csak kussolnának egy percre, fagyna beléjük a szó vagy süketülnék meg a dobhártyámat beszakító hullámoktól.
A fények, azok a vakító, zsibogó fények. Hangyák háborúja támad, ha becsukom a szemem. A szememmel hallom a semmit, az űrt, amint tágul; látva hallom, ahogy az agyam tágul. Talán ha kirágnák a hangyák a szemem, nem szenvednék szinesztéziában. Akkor csönd lenne, rémisztően nyugtató csönd, nemesen egyszerű feketeség, bársony simogatás: sötét megvilágosodás, ahogy megszűnik minden külső hatás.
Ah, mit nem adnék olykor, ilyenkor ezért … Vakságot, süketséget! Csak tapintani akarok, ujjbegyeimmel mohón motozni a semmit! Érezni akarom a visszaható csiklandozástól, hogy végre egy kicsit csak én, magam vagyok! Ne buzeráljatok … !
Adjál tüzet
"Látod azt a halálrudas dobozt a zongorán? Az a dobozka rejt mindent, amit az életről tudni kell. Az éned egyik oldalát hatalmába keríti a csillogás. Hosszú, aranyozott dobozos, királyi védjeggyel ellátva, ami a jólét és a csillogás világába csábít. Nagyon finoman azt sugallja, hogy ez a cigaretta nemes és hű barátod, de ez Pete, hazugság. Ám az éned másik oldala megpróbálja felhívni a figyelmed a dolog másik oldalára. A túloldalra unalmas, fekete nyomtatott betűkkel azt írják, hogy ezek a díszsorba rendezett kis katonák meg akarnak ölni. És Pete, ez az igazság. Ó, a halál a szépséggel csábít minket magához, és engem bizony megbabonázott e szirén éneke. Ami édes, végül megkeseredik. És ami keserűen indul, édes lesz. Most, kérlek, adjál tüzet …"
Legutóbbi hozzászólások