Normal
0
21
false
false
false
HU
X-NONE
X-NONE
MicrosoftInternetExplorer4
Kénbe mártott gyufaszálként kényszerülök sekélyes skatulyákban élni – nyakamat hágva dörzsöl össze másokkal az élet, s a legkisebb szikrától is elemésztő lángra lobbanok, mert felbasz az idegen közelsége.
Normal
0
21
false
false
false
HU
X-NONE
X-NONE
MicrosoftInternetExplorer4
/* Style Definitions */
table.MsoNormalTable
{mso-style-name:”Normál táblázat”;
mso-tstyle-rowband-size:0;
mso-tstyle-colband-size:0;
mso-style-noshow:yes;
mso-style-priority:99;
mso-style-qformat:yes;
mso-style-parent:””;
mso-padding-alt:0cm 5.4pt 0cm 5.4pt;
mso-para-margin:0cm;
mso-para-margin-bottom:.0001pt;
line-height:115%;
mso-pagination:widow-orphan;
font-size:11.0pt;
font-family:”Calibri”,”sans-serif”;
mso-ascii-font-family:Calibri;
mso-ascii-theme-font:minor-latin;
mso-fareast-font-family:”Times New Roman”;
mso-fareast-theme-font:minor-fareast;
mso-hansi-font-family:Calibri;
mso-hansi-theme-font:minor-latin;}
Öklendezni, bokákolni, öklömet torkomra nyomva okádni a tettekre képtelen kétszínűséged láttán. Csak ennyit érsz, csak ennyit váltasz ki belőlem, egy retorz kielégülést Lucullus függönye mögött. Saját szarodat etetted meg velem, mintha az én saram volna és boldog áhítattal nyeltem-faltam. Hittem neked, hittem benned, de hazudtál a boldogságról, a szépről, a jóról. Hittem, hogy tudod, mit jelent annak lenni, mit jelent azzá tenni, hittem, hogy az vagyok … de hazudtál. Fekália öntötte el az agyamat, utolsó falat kenyér a szájba, utolsó csepp bor a pohárba, utolsó nyelet az utolsó vacsorával. Puritán lélekkel hányok vissza belőled minden kényszer-étket, minden szodé zabálást és tivornyázást … nem kívánlak tovább vigyázni téged.
Normal
0
21
false
false
false
HU
X-NONE
X-NONE
MicrosoftInternetExplorer4
A mikrohullámú sütőbe lépve popcorn felhőben csápoló szürreális zene szele csapta meg halló alkalmatosságaimat: vajcseppekkel nyakon öntött tengeri party.
Aztán egyszer csak alattomosan közénk kúszik az ősz. Súlyos, vállakra tapadó esővel siratja el a napégette lombokat – lucskos lábnyomokká, cipőtalpnyi rothadó világgá lesz minden. Sárosan siető léptekkel kavart mardosó-só széllel szórja széjjel a fakó napsugárban oszladozó, lehangolóan zizegő barnaságot. Játszadozik az elmúlás a porpasztellá erodált virágokkal, s letargiát maszatol lépten-nyomon az útra. Mégoly mélység, megannyi színben pompázva, felejtésbe hanyatlott ligetek meleg ágya: felkavar a levelekre tapadt árny-élmények szeplője, az ezer sebből vérző avar látványa. S ha majd megdermed a plankton-porvihar, hajnaldértől remegve vibráló szépség ülepszik helyébe: feljajdul elhullott szirmaikért az ágak hideglelése.
Ahol a nap és a hold vöröslő csókot vált, ott új idők szelét nyeli le a tengerek istene – ez Boszporusz. Fülledt éj után felhőként dagadó vitorlák légies erőket szelídítenek meg; keleti fényt simogatóvá téve a müezzin hívogató énekében. Szűk utcák fűszeres porában szárnyal végig a gondolat, s betérve a hamami homályba gőzként ölt testet a lélek. Márványos forróság a kiterül-megfeszült bőr alatt, tisztulni vágyik az idilli pillanat – lágy tajtékú hullámok moraja mossa fel az álmokat.
Úgy facsargatod a szívemet, mintha emelkedett pillanatodban görcsbe taposnál egy alumínium dobozt. Csak semmi fájdalom, mindez könnyed és légies, hogy látsszék rajtam a megérintés. Recsegve levegőért sóhajtok, de az elemi ösztön semmit sem ér: magatehetetlen izomgörcs egy kőkemény aszfalt közepén.
Amélievel akarok orgazmusokat számolni a háztetőn
Alicezal képtelen szüleménye akarok lenni
Bazillal akarok rohangálni lövedékkel a fejemben
Piaf mikrofonja akarok lenni az Olympiaban
Charlieként akarok versenyezni Algernonnal
Veronika halálvágya akarok lenni
Joel elméjeként akarok ragyogni
Michaellel akarok hangosan felolvasni
Gia kifutója akarok lenni a semmibe
Susanna szobatársa akarok lenni az intézetben
Schindler listáján az utolsó akarok lenni
Szpilmannal akarok négykezest játszani
Mia-val akarok twist-versenyen táncolni
Malenanak akarok cigarettát venni
Papillon tetoválása akarok lenni
Az álmatlanság kóros ostora hasít rajtam végig, ha nélküled kell megosztanom helyemet a semmivel, s megragadni, mint gázbuborékra fújt matériát, gyúrni belőle egy te meg ént, hogy együtt legyünk valami mássá, ami sosem volt, sosem lesz, csak az éppen mostban él, pillanatról pillanatra roppanva, akár az élő-illanó szeszély.
Legutóbbi hozzászólások