Normal
0
21
false
false
false
HU
X-NONE
X-NONE
MicrosoftInternetExplorer4
Önnön kívül járva napjában véve többször is bölcs szavakba botlok az utcán, vagy bárhol: néhány percnyi ébredés, létezés és undor. Hogy semmi sem véletlen, hogy nem minden a megalkuvás, hogy néha kell csak úgy tenni valamit, de nem segíthetsz mindenkin, nem lehet megváltani a világot.
Nehéz elfogadni az ok-okozati összefüggéseket, visszarugaszkodni a valósághoz, elismerni képességeid határait és adott lehetőségekből építkezni, tűrve, nyelve, várva valamit. Akadnak, akik ráébreszthetnek erre – kevesen.
Hogy nem elég ráhagyni, kiegyezni, engedni, csendesen megbújni az összefolyó napok rothadásában. Kell egy hang, egy viszont-támadás, különben felülkerekedve rajtunk kihasznált lépéshátrányba kerülünk: lesújtó vereségbe, értetlen mimikák hátterébe.
Mindig meglep az emberi közvetlenség egyszerűsége: párszázas gesztus a szívemnek, soha nem ismert alakok régmúltig nyúló barátsága, egy felfogás, egy életérzés – mindannyian együtt vagyunk egyedül, legyen könnyebb ennyivel. Csak egy kézfogás, de mindent kiérezni belőle: őszinte fogadtatást, remélt mihamarabbi viszontlátást. Mégis, mi alapján hihetnék mindennek, ha közelebbiek is meghazudtoltak már?!
Legyél tehetős a lemondásokkal szemben, legyél szélmalomharcot vívó Don Quijote, legyél egy a tömeggel szemben, letörnek, leírnak az aszfaltra, nehéz lesz hátat nem fordítva mindenkit hülyének nézni: látványos vergődés, hogy végül elsodorjon az ár …
Inkább kilépek a tömegből, kilépek tudatos testemből, hogy olykor megrázzátok mezítelen lelkemet, különben az időtlen időbe veszek.
Legutóbbi hozzászólások