Mindannyiunk attraktív üdvöskéje, Odabacz Nórika, ifjú és bárgyú kora ellenére rendkívüli, már-már polihisztori tehetséggel aposztrofálja honfitársai igényességének teljes hiányát: nini, egy birka, aki megtanult mímelni. Smáfu, bágátell – minden bizonnyal Odabacz papa elvitte a kicsi Odabacz Nórikát Potosné elvtársnőhöz, ahol drámai tanakodás közepet a következőre jutottak: „Milyen legyen a figura? Csak van valami koncepciód … csináljunk önmarcangolót, vagy inkább náívát, csodálkozót, a nép egyszerű gyermekét?!” Igaz, hogy szőke, méghozzá otrombán szőke, – neki ezt elhihetjük, még csak meg sem játssza magát -, de a miénk, a mi Odabacz Nórikánk!
Gyerekkorában gondolom a Júlia és társnői, nyálas, pipogya könyvsorozat majszolásával cseperedett fel, teletömve száját egy életre elegendő fondant mázas negédességgel, ami most úgy potyog belőle, mint a csírájában elfojtatlan vetőmag – még hogy tennap nem írt erről senki?! Egy frászt! Unalomig passzírozott, nihili, nem hogy lerágott, de velejétől kiszopkodott csontok ezek, csak épp nem zsírpapírba, hanem szarovszki-flitteres zacsiba csomagolva; akár egy minősíthetetlenül szar bor: tizenkét tablettás, puttonytalan, penészvirágos muskotály.
Ne ítélj, hogy ne ítéltess – mondá az Úr … gondolom az Úr maga Müller Péter, Odabacz Nórika pedig az ő nőnemű töppedt iker szarkómája: beszélni és írni nem tud, de vannak látens érzései szerelemről, kitartásról, csalódásról: a sosem érzett szerelem, melyre kitartóan vár, megannyi csalódás után. Ha valami, hát ez a szürke csilliárdnyi árnyalata, kisanyám!
Mint egy Tourette-szindrómás picsa, aki non-stop tikkelési rohamait igyekszik leplezni bölcseleti tanaival. Komolyan mondom, egy ilyen oszcilláló hullócsillagot vétek piedesztálra emelni, sokkal inkább érdemes docens a Hogyan Éld A Szánalmas Életed egyetemén, ahol Csernus is csak kényszeres lábjegyzet: várj az igazira, figyelj, lapulj, mint szar a gazban, hátha valaki végig tapos rajtad!
Erőteljesen hajaz egy műbeles virslire: azonosíthatatlan tákolmány műanyagba burkolva. Közöttünk az a szembevágó gerendális különbség, hogy Odabacz Nórika görcsösen válni akar valamivé, keresi azt, ami rajta kívül áll – mint egy amerikai álomba csöppent, szervtelen barbie baba -, én pedig születtem valakinek, akit csak meg kell ismernem ahhoz, hogy adottságaimmal, lehetőségeimhez mérten sikerre vigyem az életem.
Gyenge, jelentéktelen szar, amit egy langymeleg nyári zivatar elmos majd a föld színéről; kontinensek állhatatos pattanása. Fogalma sincs a valóságról, különben nem csattogna irdatlan klisékről, s csak szeretném megsúgni: azok a nyomorult emberek – a slepp – körülette azért olvassák nyálkáit, mert amíg Odabacz Nórika a budoárjában filozofálgat, addig ők annyira kidolgozzák a belüket, hogy örülnek, ha luk van seggükön, nem hogy brillírozzanak a szürkeállományukkal.
A realitás poklában nincs idő merengeni az élet nagy problémáin, azokat, percről percre, azonnal meg kell oldani, nem vattacukorfingokat kergetni a vadvirágos réteken, mint valami pszichedelikus Miley Cyrus.
“Tudod mi neked a bajod? Sokat voltál vidéken, és nem fejlődött ki az agyad!”
Oldal ajánlása emailben
X
Legutóbbi hozzászólások