Aznap felkelve szilánkokon lépkedtem végig a felismerés útján; a létezés teljes súlyával, a megváltoztathatatlan teljes fájdalmával: menned kell. Mindvégig megpróbáltam nem erre a napra gondolni, de az azt megelőző estén már nem lehetett elmenekülni az érzés fojtogatása elől … és az a reggel, azóta is olyan minden reggel.
Android mozdulatokkal indultam el a boltba, útravalót venni: friss zsemle; friss felvágott … de milyen? a szerintem legfinomabb …; inni? … kóla, azt tudom, hogy szereted; kész, mehetünk. Még vissza se indultam már fejembe tódult a gondolat: sokáig utoljára adhatok Neked valami finomat, valami jót … pedig úgy szereted a hasadat és én úgy szeretlek téged. Szívem összeszorult, szemembe kelletlen könnycseppek szöktek, majd magamban: ne, nem szabad.
Megcsináltam a szendvicseket, a szívemet is beleraktam, gondosan becsomagoltam, ki ne szökjön. Reggeli, mert nem engedhetlek el üres hassal, kávé, mert ez a szenvedélyed. Furcsa, pontosan úgy találtalak felébredve, ahogy gondoltam, hogy leszel: mosolyogva, boldogan, hiába fájt … utolsó órák, de ennek is örülni kell, hisz azért van.
Aztán … elindultunk. Pestig minden olyan volt, mint amikor az ember felkészül egy hosszú, nehéz harcra; mindent jól a fejébe vés. A hangokat, a mosolyokat, a mozgást, a vonalakat … a szem fényképez, az agy filmet forgat. Igyekeztem minden rezdülésedet magamba égetni, hátha valami kimaradt, hátha valamin átsiklottam a két hét alatt.
Borzasztóan fájt az a 20 perc "néma" várakozás. Nem akartam, hogy elmenj … földhöz akartam vágni magam, mint a hisztis kisgyerek, akitől elvették a játékát, de felesleges lett volna minden küzdelem … mert az a rohadt felettünk álló hatalom. Inkább elbúcsúztam, adtam magamból egy darabot, vettem belőled egy darabot. Azt, amit akkor az arcomon láttál, nem akartam, hogy lásd … de amikor valami ennyire éget, akaratlanul is megmutatkozik a lélek legőszintébb tükrében, a szemben.
13:05 – magával vitt a pokoli vágány vasparipája, kitépted szívemet, de boldogan adtam, mert éreztem hogy nálam hagytad a tiéd. Gyötört a bűntudat, amiért indulnom kellett, amiért hátat kellett neked fordítanom, de ha ott maradtam volna, még nehezebb lett volna ez az egész búcsúzás. Elöntött a komorság, fekete-fehérbe bújt a világ, s annyira bántott az emberek közelsége, hogy ölni tudtam volna, amiért nem hagytak egyedül a gondolatokkal … veled.
Azóta minden nap egyedül vagyok, nélküled, és próbálom összerakni az együtt töltött időt olyan szavakba, amikkel el is tudnám mondani, hogy mit jelentett nekem, mit adtál vele …
Legutóbbi hozzászólások